Magyar Narancs VIII/26, 1996. június 27.

Kinek kellenek érvek, ha van nálad heroin?

Trainspotting

"Válaszd az életet. Válassz szakmát. Válassz karriert. Válaszd a családot. Válaszd a kibaszott nagyképernyős tévét, válassz mosógépet, kocsit, cédéjátszót és elektromos konzervnyitót. Válaszd a jó egészséget, alacsony koleszterolt és a fogászati biztosítást. Válaszd a fix kamatozású jelzálogkötvényt. Válassz szabadidőruhát és hozzá illő táskát. Válaszd a barkácsolást és a vasárnap reggeli tűnődést arról, hogy ki vagy. Válaszd a fotelben ülve bámult, agysorvasztó, szellemromboló tévévetélkedőket, a kibaszott szemét-kaját, amit a pofádba tömsz. Válaszd az elrothadást a legvégén, a nyomorult otthonodban a végső hugyozást és a végső szégyent az önző, kibaszott szemét miatt, aki lett belőled. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. De miért kéne nekem mindez? Én azt választottam, hogy nem választom az életet: én valami mást választottam. Hogy miért? Nincs miért. Kinek kellenek az érvek, ha van nálad heroin?"

Ezekkel a mondatokkal indul a nemrég Cannes-ban, versenyen kívül bemutatott film, amelyre néhány hónapja az angliai buszmegállók oldalán mindenfelé egy bizarr, narancssárga-fehéren rikító plakát hívja fel a figyelmet. A plakáton öt, megnyerőnek aligha nevezhető fiatal, a verejtékében fürdő Mark, a bunkó-macsó Begbie, a kéjsóvár, kiskorú Diane, a tökkelütött Spud és a szépfiú-strici Sick Boy arcképe riogatja a járókelőt. Ők a jelenleg legvisszhangosabb új brit mozi-beindulás, a Trainspotting kulcsfigurái. A film Irvine Welsh skót író hasonló című bestseller regényének adaptációja, amely a szintén nagy sikerű őszi West End-i színházi bemutatót követte. A töretlen diadalmenet az alkotók reményei szerint Amerikáig és Budapestig meg sem áll.

Irvine Welsh

írói karrierje gyakorlatilag a Trainspottinggal kezdődött. Korábban főleg alkalmi munkákon és munkanélküli-segélyen élt, s maga is megjárt néhány drogelvonót, mielőtt megírta a botrányosan igazságszagú Trainspottingot az edinburghi kábítószerfüggők világáról, majd Amszterdamba költözött. A regényt még a megjelenés évében Booker-díjra, az egyik legrangosabb brit könyvdíjra jelölték. Ezt végül nem nyerte el, de Welsht, akit saját bevallása szerint már az is meglepett, hogy műve egyáltalán megjelent, a legkeresettebb írók közé emelte. A kritikusok azóta két újabb kötetét (The Acid House, 1994; Marabou Stork Nightmares, 1995) méltán menesztették mennybe, s legújabb munkáját, az Ecstasyt hónapokkal megjelenése előtt megelőzte a híre.

A Trainspotting hősei edinburghi narkósok. Mindennapjaik a drog körül forognak, a szer hatása alatt vagy annak hiányában szinte bármire képesek. Voltaképpen nem egyetlen történet ez, hanem laza történetlánc, amelyet Mark Renton, a leszokással többször megpróbálkozó s az elvonás minden kínját-poklát végigjáró elbeszélő személye köt össze. A szánalmas, komikus, sokkoló vagy undorító esetek a szokásosnál jóval árnyaltabban és mélyebben ábrázolják azokat a tényezőket - a törvényt, a szociális gondozót, a pszichológust, a munkaközvetítőt, a családot, a többi narkóst, a passzereket, a társadalmi megítélést stb. -, amelyek a drogosok létét alapvetően befolyásolják. A könyv legfőbb erénye abban áll, hogy a többnyire alanyként kezelt drogosok szemszögéből ábrázol, s ezáltal a kívülálló számára is megérthetővé, mi több, átélhetővé tesz olyan kérdéseket, amelyeket a szakértői elemzés szükségképpen nem érint.

Túl

a tabuszámba menő, bátor témaválasztásokon, a Trainspotting stiláris szempontból is merész és tökös könyv. A nyers, gyakran agresszív, de nem érzéketlen humorral elegy szöveg egyik markáns, lefordíthatatlan vonása, hogy nem "angolul", hanem "skótul" íródott, azaz a szereplők igen erős edinburghi dialektusát stilizálatlan eredetiséggel adta vissza. A közismert football szó "edinburghiul": fitba (!), a down: doon, a myself: maesel, hogy néhány egyszerűbb példánál maradjunk. Az egészséges skót nemzeti öntudat megnyilatkozása, hogy a szerző nem fukarkodik az angolok szívatásával sem. "Én nem gyűlölöm az angolokat - mondja az egyik szereplő. - Az angolok szerencsétlen faszverők. A skótok szégyene, hogy még egy tisztességes nemzetet sem találtak, aki gyarmatosítsa őket."

A regény címe legpontosabban Vonatlesésként fordítható, ami az angol alsó középosztály közkedvelt, kissé bugyuta, excentrikus hobbijára utal, melynek lényege, hogy távcsővel, anorákkal és notesszel felszerelve bámulják a vonatokat, s gondosan feljegyzik az elhaladó szerelvények rendszámát, remélve, hogy ritka példányra akadnak. Sportszerű gesztus, hogy a Trainspotting e kérdésben érintett angol kritikusai is többnyire azt tartják, az ilyen fenéken rúgások az angliai irodalom vérkeringésére is jótékony hatással vannak.

A színpadi változatot

először az Edinburghi Fesztiválon mutatták be, de tavaly decembertől a londoni West Endre is eljutott: 12 hétig az Ambassadorsban játszották, jelenleg a Trafalgar Square-en, a Whitehallban látható. Szemernyi büszkeség tölthet el minket, hogy a színházi bemutató terén orrhosszal a West End előtt jártunk, ugyanis tavaly novemberben a British Council által szponzorált Skót Őszön három előadás erejéig, Transzport címmel Budapesten is látható volt a darab (cikkünk szerzőjének fordításában - a szerk.). Kár, hogy az előadásról készült rádiófelvételt, melynek színhelyéül Csányi János rendező (Szentivánéji álom; Woyzeck) a stílusosan lepusztult Liliom utcai trafóházat választotta, a szemérmes Magyar Rádió egyelőre nem tűzte műsorára (a darab témája és nyelvezete nem hajtja különösebben a rádiót a mű jogainak megszerzésére, anélkül pedig nem megy, a British Council ugyanis természetesen kizárólag az őszi előadásokhoz szerezte meg a jogtulajdonos hozzájárulását - a szerk.).

A nagy szellemek találkozását példázza, hogy a magyar rádióváltozat készítése során Turai Tamás dramaturgnak történetesen ugyanarra volt panasza, mint a filmváltozat brit forgatókönyvírójának, John Hodge-nak. Hodge szerteágazó cselekménye miatt első ránézésre megfilmesíthetetlennek tartotta a könyvet. Aztán némi erkölcsi és anyagi meggyőzés hatására végül mégis beadta a derekát. Szerencsére. A bonyolult cselekményt a korábban említett öt kulcsfigura köré építve úgy sikerült egységes történetté alakítania, hogy közben a könyv anekdotikussága és egyéni hangja sem veszett el. A szereplők igen jó arcok, a stáb, Danny Boyle rendezővel az élén, 1994-ben a legjobb brit filmnek járó Alexander Korda-díjat nyerte Shallow Grave című filmjével. A zenét, mely persze már CD-n és kazettán is kapható, többek között Iggy Pop, Lou Reed, a Blur, a New Order, az Elastica, a Pulp, Brian Eno és mások "heroinos" zenéiből állították össze, és hogy teljes legyen a kultusz, az egyik passzer szerepében maga a szerző, Irvine Welsh is megjelenik. Kell ennél több? Valószínűleg nem. Ez a mozi kétségkívül a Pulp Fiction súlycsoportjában mérkőzik, jó eséllyel.

Hideg János